"Tudom, tudom ... írni is illene néha. De, egyszerűen nem jut rá idő, agy, akarat, kedv ... pedig olyan jó lenne megfogalmazni a boldogságot. A néha elöntő szomorúságot. A félelmeket. A kétségeket. Az örömöket, a gyönyörű perceket. De folyton ez a rohanás. A dolgok helyrerakása. Jobban mondva: újra rakása. Építkezem. Egy új életet építek, amelyből kiesnek emberek, de beépülnek újak. Harcolok. Szülőkkel, gyermekkel, érzelmekkel, vágyakkal, önmagammal. Osztok és szorzok. Menekülök vagy bátran harcolok. Néha kiabálok, néha sírok, s vannak pillanatok, amikor elérzékenyülök: másoknak apróságnak számító dolgoktól. Csalódások és tőrdöfések, amelyek lassan már nem fájnak. Sem baráttól, sem édesapámtól. Mert van egy burok, amely megvéd. Magam építette burok, mégsem egyedül alkottam. S ettől lesz még csodálatosabb!"
